Évek teltek el azóta. Ilia az idők folyamán nem csak szebbé, de mintha fiatalabbá is vált volna. Szíve újra kivirult, lelke ledobta saját magára kényszerített rabláncát.
Megint észrevette a Nap mosolygós sugarát orcáján, a hajnali dér megcsillanó ezüstjét a levelek végén. Minden reggel mosollyal ébredt, ahogyan kedvenc gerlepárjának, időközben felnőtt fiókái is kopogtattak az ablakán. El sem tudta már képzelni az ébredést e kedves rituálé nélkül.
A faluban megszerették, szívesen vették tudását, sőt, néha elszegődött hozzá egyik-másik fiatal, hogy tanuljon is tőle.
Egyik reggel, szokásos körútját járva, belső szenzorai ismét változást jeleztek az energiákban. Tudta, nincsenek egyedül a madarakkal, lépteit óvatosságra fogta. Veszélyt nem sejtett, hiszen madarai vígan csiviteltek, a fák ágainak suttogása sem halkult. Mégis, határozottan tisztában volt vele, hogy valaki más is van velük egy energiatérben. Mióta kinn élt az erdőben, tíz éve is van már, megtanult oly halkan lépdelni, mint az éj leple alatt prédára váró ragadozó. Senki embernek füle fel nem fedezte útját, ha ő nem akarta.
Lassan közelített az oltárhoz, melyet családja halálakor emelt, s azóta belső, szent rituáléinak színhelye volt. A fák takarásában lopakodva gond nélkül megfigyelhette a sebekkel teli, varkocsba fogott, sötét hajú idegent. Mindig tartott az oltár alatt sebre való kencét, fertőtlenítőt, kötszert, ha valamely állatnak, vagy sebesült embernek segítségre van szüksége, s nincs idő haza menni érte. A férfi kezében az egyik tégely, és néha nagyokat szisszenve kenegette, a már a patakban tisztára mosott, mély, hosszú vágásokat.
Ilia szíve kihagyott egy ütemet, hiszen erős deja vu érzése támadt. Az idegen mozdulatai, testi felépítése, de az egész szituáció mélységesen hasonlított egy sok évvel ezelőtti történetre, amely szívének rettentő szomorúságával, a szeretet és boldogság érzésének legutolsó szobába zárásával végződött. Hirtelen azt hitte, álmodik vagy képzelődik, bár mivel intuíciója sosem hagyta még cserben, ezeket gyorsan elvetette. Azonnal meglátta a férfi izmain, hogy megfeszülnek, ő is tudja, hogy immár nincs egyedül. Óvatosan letette a tégelyt kezéből, s mintha csak ruhája után nyúlna, felkapta a szablyát, mely a kő mellé volt fektetve, ahol nem látszott avatatlan szemek számára. A pillanat tört része alatt megfordult, de senkit sem látott.
- Jöjj elő, míg szépen mondom! Ki vagy, és mióta leskelődsz?
- Bocsáss meg idegen, nem állt szándékomban megzavarni, bár te jöttél az én területemre, s használtad az én balzsamomat, gyolcsomat sebeidre! -Mondta halkan, de határozottan Ilia, még mindig a fa takarásában állva.- Ezeket a kérdéseket inkább nekem kellene feltennem, hiszen te vagy az idegen az én otthonomban.
- Oh, ez esetben elnézésedet kérem hölgyem! Gord vagyok, messze földről jöttem. De megtámadtak, itt nyugalmat leltem a patak mellett, s igencsak megörültem a kötszernek is. Kerestem valakit, de már csak sírját találtam meg, illetve az oltárt, melyet neki emelt, aki, nagyon szerette őt.
Iliának perceken belül már másodszor hagyott ki a szívverése. Levegő után kapkodott, de ezt nem akarta az idegen tudomására hozni. Amíg átfutott agyán, hogy a férfi Borant, az ő eltávozott férjét kereste, megpróbálta megnyugtatni légzését, kipirult arcára nyugalmat erőltetni.
- Ha szabad tudnom, miért keresed-e férfit? Ártott neked netán?
- Nem ártott ő nekem semmit! Minden vágyam az volt , hogy viszontlássam ebben az életben, hiszen egészen kicsik voltunk még, amikor apánk meghalt, s bennünket elszakítottak egymástól. Évek óta járok a nyomában. Utolsó amit megtudtam róla egy kereskedőtől, aki erre járt, hogy itt, a tengerentúlon él asszonyával és leányaival, kik gyönyörűek, mint a felkelő Nap sugarai. Sajnos, úgy látom túl sokáig tartott megtalálnom őt, s elkéstem. De ha azt mondod, ez a te otthonod, akkor még kíváncsibbá tettél, ki is vagy te!
- Hát akkor tudd meg, én ennek a férfinak az asszonya voltam, kit szívem örökké szeret, s ki két gyönyörű lánnyal ajándékozott meg engem. – Közben csendesen, lassan kilépett a tisztásra, a patakmederhez.- Az oltárt én emeltem emlékeztetőül szerelmünkre, s annak gyümölcseire, kiket egyszerre veszítettem el egy tűzesetben.
Most Gordon volt a csodálkozás sora, hiszen ilyen gyönyörű nőt keveset látni, s nem csak szép, de okos is, ahogyan kivette szavaiból. Bár ha kicsit is hasonlítottak egymásra bátyjával, akkor valójában nincs is min csodálkozzon, hiszen ő maga is a hasonlóan okos, szép nőket kedvelte. Nem is talált még olyat, akit szívesen asszonyává tett volna, illetve utóbbi éveit teljesen lefoglalta, hogy Borant kereste.
- Kérlek, elárulnád neved, hogy tudjam, hogyan szólítsalak, s megengednéd-e, hogy kicsit időmet töltsem veled, és azon a helyen, ahol bátyám élt? Szeretném megtudni milyen volt, mit, s kit szeretett, hol pihent meg lelke, ha elfáradt? – Kérdezte halkan Gord, hiszen már tudta, hogy a nő nehéz súlyokat cipelhet.
- Elnézésedet kérem! A nevem, Ilia. Természetesen itt maradhatsz ameddig akarsz, megpihenhetsz nálam. Azt hiszem, sok megbeszélnivalónk van. Boran rengeteget emlegette kisöccsét, azaz téged, akit rajongásig szeretett.
Ettől kezdve, minden olyan természetes volt. Ilia már tudta, nem véletlenül hasonlít Gord és Boran egymásra olyan nagyon, s ahogyan telt az idő, egyre inkább megtalálta a belső hasonlatosságokat is. Gord egyenes volt, ha kérdezni, vagy mondani akart valamit, nem kertelt, nem kerülgette a forró kását. Kérdéseire is válaszolt őszintén, gondolkodás nélkül. Szépen kialakult a napi ritmus, a beszélgetéseik rendszere, ideje, hossza.
A férfi ámulva nézte a nő természettel való összhangját, szívesen kísérte el reggeli körútjára is csendesen, hang nélkül, nehogy megzavarja a bensőséges kapcsolatokat. Ilia elmesélte neki, milyen volt az élet Borannal, és a két kislánnyal. Megmutatta, merre szoktak sétálni, hol tanította lányait az erdő és a gyógynövények ismeretére, hogy nem is kellett sok idő, és már önállóan gyűjtötték a leveleket, füveket. Elvitte oda, ahol lehet a patakban óvatlan szemek elől elbújva, gondtalanul fürdőzni.
Egy dolgot nem kérdezett meg, valahogy nem tudta, hogyan tegye fel a kérdést: Gordot várja-e otthon valaki…Lassan harmadszor telt meg a Hold, mentek bele a télbe, de ez a dolog nem ment ki a fejéből. Nem is értette, hogy miért gondolkodik ezen, hiszen Boran óta fel sem merült gondolataiban más férfi. Észrevette, hogy Gord mind sűrűbben felejti rajta a szemét, ám nem tudta hová tenni magában, az ezzel járó izgalmat.
Egy este, amikor ültek a kályha mellett, várva, hogy felforrjon a fürdővíz, Gord végigsimított arcán, és így szólt:
- Tudod, Ilia, már értem, hogy bátyám miért szerette ezt a helyet. Azt is, hogy miért nem jött vissza a mi vidékünkre. Volt aki, ami itt tartsa szívét. Csodálatos életetek volt. Napok óta gondolkodom rajta, vajon mit szólnál hozzá, ha megkérnélek. Mifelénk szokás, hogy az özvegyet az életben maradt testvér asszonyává teszi, hogy gondoskodjon róla, mintha csak az első férje lenne. Ne érts félre, kérlek! Nem ezért tenném, bár immár, hogy megismertelek, felelősséget érzek irántad. Ám azt gondolom, hogy nem véletlenül találtam ide késve, Boran és a gyermekeitek halála után. Mindig okos, szép feleséget kerestem, s nálad jobbat sehol sem találhatnék. Az a kérdés, és a legfontosabb, hogy te mit gondolsz erről? Vagyok-e számodra elég jó? Vajon tudok-e neked egy picit is csökkenteni a hiányérzeteden, melegíteni a szíveden?
- Gord, ha azt mondanám, közömbös vagy számomra, nem mondanék igazat. Adj nekem időt holnapig! Kérlek fürödj meg, és menj aludni, hagyj engem most egyedül! Holnap amikor meglesz a válaszom, felkereslek.
Ezzel csendesen kiment a házból, gondolta egyébként is jót fog tenni egy séta, amíg a férfi megmosdik. Észre sem vette, és az oltárnál volt, Boranhoz beszélt:
- Te voltál, ki által megszülettem Nőként, s ki által majdnem elvesztem. A reggelem és az estem voltál. Szeretőm, barátom, gyermekeim apja. Évek óta egyedül élek. Nem mondom, hogy nehéz, de nem is könnyű. S bár mindig velem vagytok, még sincs kit átöleljek, ki megnyugtatná testem feszültségét. Tudom, te vezérelted őt ide. Tehát a kérdéséről is tudnod kell, szokásaitok tekintetében. Éppen ezért, s mivel nekem sincs ellenemre, elfogadom ajánlatát. Kérlek, add áldásod Ránk!
Meggyújtotta a mécseseket, a zsályás füstrudat, s lecsukta szemét. Mélyeket lélegezve figyelt a csendre, az érzéseire. Érezte, hogy Boran szelleme itt van mellette, mint bármikor, ha szüksége volt rá. Kinyitotta szemét, s a mécsesek mellett egy szív alakú követ látott, mely addig nem volt ott. Kezébe vette, langyos volt. Szíve megkönnyebbült, elöntötte a hála.
Könnyed, rugalmas léptekkel ment vissza a házhoz. Korán kelt, kitakarította a kis ház minden zugát, melyet az utóbbi évben kibővített még két kis helyiséggel, s Gord segítségével otthonossá is tette. Egész nap készülődött, díszítette szívét a házzal együtt. Olyan izgalom volt rajta, mintha első randevújára menne. Feltette a vizet forrni, középre húzta a dézsát, mint annak idején, mikor ujjászületett. Elkészítette a fürdővizet, beletette az illatos jázminleveleket, pár csepp tömjén olajat, majd belemerült. Elidőzött a fürdéssel, most sem sietett. Kimosta haját, ujjaival játszott vastag, egészséges fürtjeivel. Gondolataiban végig élte újra Borannal és lányaikkal való életét. Megköszönte a teremtőnek, hogy ő itt lehet, és újra lehetősége van társra találni. Lassan kiemelkedett a vízből, megtörölte nedves testét, ezután magára öltötte az „akkori” fehér szövetet. A megmaradt jázminból fonatot készített hajába, majd elindult, ahová szíve húzta. A szentélyhez. Tudta, hogy Gord ott fog várni rá.
Nem is csalódott. Gord háttal nekidőlve az oltár kövének várta. Haja kiengedve, látszott, hogy ő is készült erre a találkozásra, gyomra enyhén remegett. Ahogy Ilia közeledett, mintha egy erdei tündér siklott volna a gyep felett, tekintete teljesen beleveszett a nő szépségébe.
- Hát itt vagy…
- Itt. Feldíszítettem magamat. El kellett búcsúznom eddigi életemtől, hiszen egy új világba készülök lépni. Hálás szívvel köszönöm ajánlatodat, s remegő lélekkel elfogadom.
Gord felállt, lassan közelített. Szinte félve tette meg a pár lépést, míg nem egészen szorosan álltak, érezvén a másik zaklatott légvételét. Eközben kezüket nyújtották egymás felé. llia egy kemény tárgyat fogott, majd beletette kezével együtt a férfi tenyerébe. A szív alakú kő volt, melyet az éjjel volt férjétől kapott.
- Kezedbe adom életemet, szívemet, lelkemet. Kérlek vigyázz rájuk, óvd őket, ahogyan én fogom vigyázni a te lépteidet!
- Elfogadom, de csak addig, míg szíved, lelked otthonra lel az enyémben, jól érzi magát benne! Köszönöm a bizalmad, hálásan állok melléd társként, testvérként, szeretőként, barátként. Amíg csak mindketten így gondoljuk!
A Nő és Férfi ragyogó tekintete egymásba fonódott, ajkuk először bizonytalanul, aztán egyre bátrabban, erősebben vette birtokba a másikét. Szívük együtt dobbant, s egyszer csak mindketten érezték, hogy az erdő állatain kívül más is jelen van velük. Finoman, boldogan körbevette őket egy lágy, meleg, hálatelt ölelés.
Immáron együtt indultak el közös otthonuk felé, kezük ölelésében egy bizsergető, lüktető, szív alakú kővel. <3