A pofon

Darázsfészekbe nyúlok, de akkor is vállalnom kell magam. Elmesélek pár dolgot…

Egy régi páromnak két gyermekét volt szerencsém „nevelni”. Imádtam őket. Hét és fél év alatt „sikerült” talán háromszor pofont adni összesen a kettőnek. Akkora erejük volt, hogy épp hozzáértem az arcukhoz.
Én mégis rosszul éreztem magam tőle.

Egy másik párom behúzott egyet valakinek, mert az beszólt nekem. Kísértetiesen hasonlít a mostani helyzetre, ami a közvéleményt foglalkoztatja. Nagyon mérges voltam, és nem éreztem magam jobban tőle, sőt…

A férjem mondott valamit, ami bántó volt, és nagy pofont kapott. Ő jogosnak érzi, büszkén meséli el, hogy mekkora igazságérzetem van. Én nem vagyok rá büszke, egyáltalán.

És kaptam már ki kiskoromban is. Nem volt jó érzés, pedig nem vertek agyon nyakra-főre. Imádom anyukámat. Sajnos már csak ő él.

Ohh…már négy történet…ebből kétszer én adtam, egyszer megvédtek, egyszer én kaptam. (Több nincs, remélem nem is lesz.)

Bármelyikre gondolok vissza, nem érzem jogosnak, megérdemeltnek. Nem érzem magam jól attól, hogy megtörténtek. Verbális bántalmazásban sokkal többen volt részem. Végtelenül fájdalmas tud lenni. Remélem az sem lesz több.

Döbbentem olvasom, ahogy rengetegen éltetik Will Smitht, hogy megpofozta Chris Rockot, annak bárdolatlan poénja miatt felesége kárára az Oscar gálán. Nem, nem értek egyet vele.

A poén gusztustalan volt, akár beteg valaki, akár nem.

A pofon pont úgy…akár érzelemből jött, akár védelemből, akár megrendezték.

Számomra ebben a helyzetben az lett volna megfelelő megoldás, ha a férjem a színpadra lépve elmondja ország-világ előtt, hogy milyen rossz poén volt ez, mennyire fájdalmas a feleségének, és hogy egy betegségen poénkodni felháborító és gusztustalan. Majd elmondja Chrisnek, hogy ezek után szeretné, ha bocsánatot kérne tőlem pont olyan nyilvánosan, ahogyan megbántott.
Na ettől felnéznék a férjemre, hálás lennék, az összes bántalmazott nevében.

A pofon miatt csak még feszültebb lettem volna. És semmiképp sem büszke a férjemre. De ez én vagyok, az én gondolataimmal, érzelmeimmel. Értem, hogy más, másként gondolja, mert nem vagyunk egyformák. De megérteni nem fogom, s nem is biztos, hogy akarom.

Velem történtekből kiindulva,- hisz másból nem tudok- azt gondolom, hogy a bántalmazás minden formáját megpróbálom elkerülni.
Ha a szülők isznak, dohányoznak, hogyan várják el a gyerektől, hogy ne tegye ezeket? Amikor teljesen mást mutatnak neki.
Hogyan várjuk el a társadalomban, hogy ne alázzák meg a fogyatékosokat, a „más”okat, gyengébbeket, ha mi magunk ugyan úgy bántalmazunk, vagy helyesnek véljük a bántalmazó visszavágást? Azt gondolom, fordítva ülünk a lovon. Persze ez csak az én véleményem, ami nem biztos, hogy helyénvaló…

🤷‍♀️