Ilyenkor elfogynak a szavak. Napok óta biztos voltam benne, hogy többre számíthatunk, mint amit próbálnak elhitetni velünk.
Mégis, amikor csütörtök reggel megtudtam a híreket, lefagytam. Egész nap hullámokban tört rám a sírás, sokak fájdalmát, félelmét érzékeltem. Remegtem, rázott a hideg és akaratlanul folyt a könnyem. Próbáltam felolvasni a férjemnek a híreket miközben ő vezetett, de hangom el-elcsuklott, képtelen voltam rá.
Egy háború sosem lehet jó, akármilyen célból robbantják ki. Egy háborúnak kizárólag vesztesei vannak. Mindkét oldalon. Mert a csatákat a csatatéren vívják, nem a díszes tanácstermekben. S akik fentről irányítanak, mindig hasznot akarnak. Életek árán. Mindegy, hogy nő vagy férfi, gyerek vagy öreg, civil vagy katona…őket nem érdekli.
A haszon pedig…terület, technológia, pénz, nyersanyag, energia…bármi lehet, amely kicsinyes életüket felékszerezi. Amely hatalmat és előnyt szolgáltat számukra. S ez az előny mindig fontosabb, mint bármi és bárki.
A háború szörnyű, bárhol is legyen, akárki is legyen az elszenvedője. Nők, gyerekek, fiatalok, állatok…életek…a férfiakat már nem engedték.
Elnémulok. Csak remélni tudom, hogy a hatalomvágy hamarabb kielégül, minthogy százezrek maradjanak testvér, szülő, gyermek, barát, otthon nélkül.
Mindegy ki kezdte. Ez nem lehet válasz rá, ez nem lehet megoldás! A fontos, hogy ki, és hogyan fejezi be. Mielőbb. Mert minden egyes kioltott élet értelmetlen, s eljövendő generációkat tesznek tönkre vele.
Istenem, óvd őket, kik nem tehetnek róla! 🙏
