Segítők

Sosem tudtam elképzelni milyen lesz…mit fogok érezni, gondolni, mondani a szeretteimnek. Már ha lesznek, ott lesznek, stb.

Hát most itt vagyok. Maradhatnék még sokáig, lenne még időm. De nem tudom, hogy akarok-e.

Fáradt vagyok nagyon. A gyenge testembe vagyok zárva, nem igazán engedelmeskedik, és egy csomó, bosszantó apróság is van vele a fájdalmakon kívül. Például úgy érzem ki van száradva a bőröm és feszül. Az ujjaim helyén mintha botok lennének, alig mozdulnak. Fel vannak puffadva, úgy érzem. És a csövek, amik mindenhol lógnak…vahh…de elegem van.

Egyébként is…furcsa ez az egész. Mintha nem is én lennék én. Persze, érzek mindent, értek mindent, de mégis…mintha nem a fizikai érzések lennének a legfontosabbak…egyszerre felerősödik bennem az összes érzelem. A vágy a megbocsátásért és a megbocsátásra, a szeretet, a düh, a harag, a meghatottság, a bizonytalanság, a volt és leendő szerelem…

Nem is tudom, hogy most melyik lenne a legoptimálisabb. Uhh, milyen hülyeségeken jár az eszem…

Ismét látogatók…bezzeg, amikor a mindennapok folyamán szükségem lett volna rájuk! Bár…ide most, bárki jöhet, hisz csak segíteni akarnak, hisz a szeretteim…milyen álságos a szó.

Igen, van, aki szeret. Nem tud mit mondani, csak ül mellettem, de érzem én. Minden légvételéből, mozdulatából sugárzik felém óvó, féltő szeretete. Huszadszorra simítja ki a paplanom huzatját, vagy teszi rá tenyerét homlokomra, kézfejemre, hogy ha máshogy nem is, de bőrömön, érintésén keresztül átadja: vár vissza, szeret, szeretné, ha újra ott lennék velük.

Aztán van, aki arcomat, kezemet csókolgatja, ismétli szüntelen, milyen árnyékokat rajzol a falra hiányom. Elmondja mi történt aznap, próbálja kiszínezni a mindennapok egyhangúságát.

Van, aki önmagát siratja mellettem. El nem áll a könnye, ” Mi lesz velünk nélküled?” hajtogatja…nem hisz sem bennem, sem felépülésemben. Túl sok vesztesége van már…

Aztán van olyan is, aki semmit sem tesz, csak bejön, érzem a jelenlétét. Velem van. Nem szól, nem mozdul, de együtt lélegzünk. Rendületlenül támogat gondolatban.

Aztán vannak a többiek…kik jobban szeretnék, ha már nem lennék. Napról napra jönnek azért, hogy lássák, meddig lélegzem még. Meddig tudom még érzékelni testemben az evilági dolgokat.

Ők is különbözőek. Hallgattam már hazug zokogást, mely csak a külvilágnak szólt, nem zavarta ittlétem, Oscar esélyes alakítás lehetne.

Vagy szórtak fejemre szemrehányásokat, hogy legalább halálom előtt szembesüljek szemétségemmel.

Olyan is, ki közülük sem szólt, de mindennél erősebben éreztem undorát, lesajnáló tekintetét, mely azt suttogta: „Ím, te is ide jutottál!”

Igen, mindenki eljut idáig egyszer. Egytől egyig, ki megszületett erre a világra, elérkezik ehhez a kereszteződéshez is. Ki előbb, ki később…ki könnyebben, ki nehezebben…ki rövidebb, ki hosszabb úton. MINDENKI, kivétel nélkül.

Szerencsés, ha vannak még mellette olyanok, kik érte sírnak, illetve kik vesztét látnák inkább. Hisz valamilyen hatással volt környezetére. Mert legrosszabb a közömbösség. A gyökértelen fa csak lebeg a két világ között, kitéve a környezet kényének-kedvének.

És igen, itt a hála is. Hálás vagyok mindenért és mindenkiért, kik megjelentek életemben, mert mind segíteni jöttek. Ki így, ki úgy…

Nem is tudják, akaratukon kívül is micsoda erőt adnak választani. Vagy így, vagy úgy….

B-N. Erika