Mind meghaltak…
Senki nem hibáztatta a pár rosszindulatú falubelin kívül, de ő magának sosem tudott megbocsátani. Akkor elsötétedett minden. Pedig csak pár pillanatra ment ki az erdő szélére, de az bőven elég volt ahhoz, hogy lángra kapjon a kis ház és mindannyian benn égjenek.
A férje éppen jól megérdemelt pihenését töltötte, két kislánya pedig a szoba közepén játszott a földön. Egy szikra pattant ki a kályhából, nem is tudja, hogy hogyan történhetett…
Éppen a szokásos gyógyfüveket keresgélte férjének sebeire, hogy kencét készíthessen, amikor furcsa hangokra lett figyelmes. Folyamatosan pattogott és egyre hangosabbá vált. Akkor jött rá, hogy otthonuk felől jön a hang. Mire kiszaladt az erdő széléről és meglátta a házat, addigra az már lángokban állt. Nem tudott bemenni, nem tudta őket megmenteni.
Onnantól kezdve mindent sötétség borított. A szíve bezárult, és magányosan élte tovább életét.
A falubelieket ellátta gyógyírrel, gyógyító kencékkel, de a saját szívére már nem tudott többé gyógyírt készíteni.
Így a gyász szinte felemésztette lelkét.
Új kunyhót épített magának az erdőben, és egy kis megszentelt oltárt, kövekből a patak fölé. Oda járt ki mindennap leróni tiszteletét, szeretetét, és kicsit megnyugtatni lelkiismeretét.
A falubeliek csak úgy emlegették, a furcsa nő. Arcát szinte mindig eltakarta hosszú, belelógó haja, tekintete pedig sötét volt, sosem csillogott. Tartása meggörnyedt.
A valamikor gyönyörű, fiatal családanyából és szerető nőből, egy megtört öregasszony lett.
Aztán egy világos éjszakán, amikor Holdanyánk már majdnem teljesen kerekre váltott, üzenetet kapott. Szinte csak suttogásként érezte, de mégis tudta, biztos volt benne, hogy az üzenet neki érkezik. Valahogy bizseregni kezdett minden tagja. Hallotta a szellő susogásából, hallotta a fűszálaknak a mozgásából. Valami más lett. Érzékelte a változás szelét. Még nem tudta mi fog történni, de abban biztos volt, hogy újra megváltozik az élete.
Másnap reggel arra ébredt, hogy egy pár gerle ül az ablakban. Neki burukkolnak, dörzsölik fejüket egymáshoz, és közben csőrükkel picit kopogtatják az ablaküveget.
Ezt jelnek vette. Kinyitotta az ablakot, és a gerlepár rászállt a vállára. Egyik az egyikre, másik a másikra. Finoman hozzádörzsölték fejüket az arcához és szépen megpihentek ott nála.
Minden reggeli teendői közé tartozott, hogy kiment az erdőre és megnézte kedvenc madarait, jól vannak-e.
Talán ez volt az egyetlen dolog, ami fel tudta melegíteni hideg, magányos szívét. Néha órákat töltött el a madárkákkal. Etette, simogatta őket, hallgatta éneküket.
Szinte biztos volt benne, hogy érti gondolataikat. A két gerle mozdulatlanul ült a vállán, és hármasban elindultak a reggeli sétára a rengetegben. Megborzongott, hiszen tél volt és őt oly nagyon megbabonázta a két kis galamb, hogy elfelejtette vastag felöltőjét magára húzni.
Mindegy…kicsit gyorsabban végzek…mondta magának. Gondolataiban végigfutott az is, hogy itt a téli napéjegyenlőség, most jön a leghosszabb éjszaka, hogy utána szép lassan lerövidüljön, és egyre hosszabb legyen a nappal.
Szerette a telet, szerette a sötétséget, de most valahogy ez az édes kis galambpár valami olyan melegséget hozott számára, hogy úgy érezte, talán az erdőben lévő madarak is másképp csiripelnek. Mintha ők is csak neki üzennének, mintha ma minden azért élne, hogy felkeltse az érdeklődését, felélessze élni akarását.
Régen mikor még éltek… mikor még ők éltek… rendszeresen megünnepelték a téli napéjegyenlőséget.
Miért is ne?- gondolta magában.
Gyorsan elkezdett rőzsét gyűjteni, és megkereste a helyét a ma esti szertartásnak. Mi is lehetett volna megfelelőbb hely egy ilyen szertartáshoz, mint az oltár, mit ő emelt.
Összeszedte a szükséges növényeket, rőzsét. Elegyengette, megjavította, a tűz helyét.
Ez is kész…este visszajövünk, nézett a gerlékre és szedte a lábait hazafelé.
Otthon a galambok megtalálták helyüket egy régi fészekben, ahonnan nem tágítottak, de figyelemmel tudták kísérni Iliát.
Ő az egész napját készülődéssel töltötte.
Nem értette mi történik, ám azt már régen megtanulta, hogy ne kételkedjen, bízzon megérzéseiben. S ez utóbbi most oly erős volt, hogy lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.
Vizet tett fel fazékban, a szoba közepére húzta az oly ritkán használt dézsát. Az elmúlt években csak muszájból mosdott, megoldotta egy mosdótálból. Pedig régen kedvenc foglalatossága volt, hogy beüljön a nagy dézsába, olykor férjével kedvüket tölteni egymásban. Néha a lányaival illatos virágok közé merültek, miközben mesélt nekik az erdőről, manókról, tündérekről. Egyedül sem vetette meg a gyógyvizet, finom tejes, virágos fürdőt, amikor szerelme úton volt épp, és a lányok is elaludtak már. Ilyenkor élvezte az erdő csendjét, szerelemmel, szeretettel, hálával telt meg a szíve.
Észre sem vette, milyen aprólékos gondossággal készíti elő fürdőjét. Ez már az esti rituálé része volt. Felfűtötte egyetlen helyiségét, ropogott a fa a kis kályhában. Az egyetlen dolog, amely nem égett el a tűzben. Férje keze munkája volt, gyönyörűen átcsiszolta, féltve őrizte. Nyáron is végigsimított egyszer-egyszer rajta. A két kis gerle csillogó szemekkel nézte ténykedését.
Felforrt a víz, beleöntötte a dézsába. Kicsit hagyott az alján, hogy majd haját öblítse a beledobott gyógyfű ázatával.
Kellemesre hűtötte a fürdőjét és beleereszkedett a nyár aromáját őrző levelek, virágok, füvek közé. Érezte, hogy teste ellazul, mintha ezer és ezer év görcse oldódna, megkövült izmai, csontjai melegednének fel. Tudta, hogy elindult. Elindult egy új úton, mellyel más irányt vehet az élete.
Lemerült, bevizezte csomókba ragadt, kócos, fénytelen haját, mely nem érdemelte meg a mostoha bánásmódot. Valamikor gyönyörűen csillogó, rugalmas loknikban omlott vállára, takarta be felsőtestét elöl, hátul egyaránt. A csodás illatok lággyá varázsolták a levegőt, a vizet, ellazították testét-lelkét, érzékeit.
Finoman végig dörzsölte testét a szivaccsal, élvezve az érintését. Megmosta dús loboncát, megszelídítette csontfésűjével vad fürtjeit.
Majd kiszállt, lepedőbe csavarta magát és minél tovább hagyta, hogy porcikái élvezzék a növények és a régen kapott kényeztetés hatását.
Olajjal kente be bőrét, ujjai végig szántották haját is. Elővett egy fehér szövetet. Egy-két csavarással, rafinált behúzással és csomózással, gyönyörű ruhát varázsolt magára.
Homlokára olajjal szimbólumot rajzolt, és úgy érezte, most már elkészült. Magára terítette vastag szőrméjét, s a gerlepárral vállán elindult oly kedvelt kis erdei tisztására, a patak fölé emelt oltárhoz.
Óvatosan tüzet gyújtott, mellé tette a zsályát, vasfüvet és tömjént, hogy illatuk betöltötte a tisztást. Lassan útjára indult a hang mely belülről jött, mélyről és elemi erővel tört elő.
Először mély, morgolódó, majd magasabb, hosszabb, elnyúló, vontatott dallam kezdett kibontakozni. Szeme sarkában megjelent az első könnycsepp, mely finoman, lassan gördült le szája sarkán keresztül, s követte a többi, egyre gyorsabban. Teste ingani kezdett előre-hátra, karjai, lábai szinte maguktól mozdultak. Felemelkedett, csípője lassan ringott, éppen csak az irányt mutatva lábainak. A galambok, a feje felett követték mozdulatait. Aki kívülről nézte volna őket, egy csodálatos öszhagját láthatta volna a természet erejének.
Ahogyan a tűz ropogott, erősödött, úgy növekedett hangjának ereje, mozdulatainak lendülete is.
Egyre harmonikusabbá vált, mintha már vezetnék, s nem egyedül lejtené táncát. Ő maga is érezte az ismerős, szerelmes ölelést, hallotta a vidám gyermeki kacajt. Már négyen voltak. Megjelentek mindannyian, hogy Iliával együtt lezárjanak egy olyan életet, mely itteni létük tragédiája volt. Ilia szívében mintha pici láng gyúlt volna. Érezte, ahogyan megkönnyebbül, a kéreg repedezni kezd szívén. Tudta, érzékelte, hogy ők nem haragszanak. A megbocsátás elérkezett. Ahogyan szétáradt lelkének szabadsága, a tűz is csendesedni kezdett, szerettei elengedték gúzsba kötött szívét. Mozdulatai újra lelassultak, de a harmónia megmaradt. A fájdalom könnyeit előbb a megbocsátás, majd a megkönnyebbülés, később az öröm könnyei követték, de már azok is felszáradtak. Tekintete ragyogott, bőre rózsaszínné, élettelivé, csillogóvá vált.
Könnyedség lett úrrá rajta, mintha több mázsás súlytól szabadult volna. A szívében gyúlt láng egyre erősödött, átjárta egész testét.
Miután felvette a tánc hevében ledobott szőrméjét, a két galamb újra vállára ült. Észre sem vette, hogy áttáncolta szeretteivel az éjszakát, s már derengett a hajnalpír a fák hegyén.
Szépen, lassan, ahogyan a napforduló éjjelén, Ilia szívében, lelkében is újra megszületett a Remény.
Már tudta, biztos volt benne, hogy a választás az övé. S ő végre az életet választotta. Ujjászületést, melyben ott pislákolt, ott nyiladozott a Fény. 
B-N Erika