Talán…

Talán…

 

Csak állt, és nézte a messzeséget. Szeme valahová távolra révedt, teste mozdulatlan volt, pedig a szél erőteljesen cibálta volna magával.
Hosszú kabátja lábszára körül feltekeredve, sáljának két szára szabadon lebegett mögötte, néha néha hullámot formálva, mintha csak az előtte hömpölygő folyón gúnyolódna.
A mozdulatlanság mögött igen csak nagy mozgás volt, hiszen emlékek hada töltötte meg elméjét, megállás nélkül pörgött a film életének videólejátszóján.

Milyen régen volt…talán harminc éve is meg van már, amikor meglátta a kislányt a hintán. Mosolya, arcának pici gödröcskéje, barna, csillogó huncut szemei csak felerősödtek szőke hajának apró csigáitól, melyek arcát keretezték. Teljesen elvarázsolta ez a valódi szépség. Alig egy évvel volt idősebb, mint a lány. Barátaival indultak bandázni, ahogyan ők nevezték a koradélutáni biciklizést, csavargást, focipályás beszélgetést. Ahogyan elhaladtak a játszótér mellett, akkor látta meg. S onnantól nem tudott egy tapodtat sem mozdulni. Csak állt és bámult, ahogyan most is.

Összeszedte magát, odament, bemutatkozott, majd megkínálta Orsit rágóval. A csomagolás belső részén tetoválás volt, éppen akkor egy vörös rózsa. Orsi elmosolyodott amikor meglátta, majd megkérdezte:
– Segítenél felrakni? Olyan gyönyörű!
– Hát persze.
Így kezdődött. Ettől fogva elválaszthatatlanok voltak húsz éven át. Egymás melletti középiskolába jártak, majd az érettségi után összeköltöztek. Az egyetem mellett mindketten dolgoztak, hogy az albérletet kifizethessék, mert szüleik sajnos nem tudtak segíteni.
Orsi állatorvosira járt, ő közgázra. Egyik sem volt olcsó, de tanulmányi eredményük után magas ösztöndíjat kaptak.

Diploma után teljesen természetes volt, hogy összeházasodnak. Sosem jutott eszébe más, ahogyan a lány is minden nap rohant haza, hogy együtt legyenek. Az évek alatt csodálatos kis otthont varázsoltak maguknak egy vidéki kisváros szolgálati lakásából, amit Orsi kapott meg egy pályázat útján. Istenem, milyen boldogok voltak…főleg, amikor szerelmük gyümölcse megfogant.
Mivel feleségének abba kellett hagynia a munkát, ő elfogadott egy kiküldetést tengerentúlra, ami jó eséllyel kecsegtette őket az anyagi szintlépésre.
Bár ne fogadta volna el! Itt kezdett minden elromlani.

Fél évről volt szó, pont hazaért volna Tibike születésére. Volna…csakhogy nem így történt.

Már teljesen lemerevedett a hideg szélben, hiszen majdnem másfél órája állt a folyó szélén. Szemét le sem vette a stégről, ami vagy százötven méterre volt tőle. Közelebb menni nem tudott egyszer sem. Képtelen volt rá.
Csak nézte, nézte a távolt, mintha arra várt volna, hogy történik valami. Valami, ami az elmúlt öt év során egyszer sem történt meg, de ő nem adta fel. Ma reggel más volt, mint az elmúlt években. Ma úgy indult el, hogy ha nem történik meg, többet nem jön el. Akkor ma volt itt utoljára…

 

Már nézegette a repjegyeket hazafelé, amikor az egyik kinti kollégája váratlanul felmondott. Más államba költözött, s nem volt terv a cégnél ilyen esetekre. Pétert kérte fel a vezér, hogy legyen annak az ágazatnak vezetője, amíg mást nem tudnak kitalálni. Először kategorikusan nemet mondott, de aztán olyan fizetést szavaztak meg számára, amivel a szakmai gyakorlatszerzés mellett már nem tudtak ellenkezni. Orsi nyugtatta, hogy semmi baj, kibírják még azt a kis időt.
Sűrűn hívták egymást, leveleztek, de hát az mégsem az igazi.
Orsinak kismamaként hiányzott a támasz, akihez esténként odabújhat, megbeszélheti, mi történt aznap, hogyan fejlődik a pici.

Ő pedig minden este az üres lakásba ért haza nem várta senki, nem volt akit átöleljen, megcsókoljon reggel induláskor. Hiányoztak az Orsival olyan szépen eltöltött esték, beszélgetések, szenvedélyes éjszakák.

Mindketten magányosak voltak. Orsi egyre jobban félt a szüléstől, ő egyre jobban féltette mindannyiukat. Még három hét volt hátra, amikor egy éjszaka üzenetet kapott: „beindult”.
Ez az egy szó olyan rémülettel töltötte el, mint még soha semmi. Remegett keze-lába, nem tudta mit tegyen. Merjen telefonálni, vagy hagyja békén, mi volna jobb. Utóbbi mellett döntött, majd ennyit válaszolt:” Bárcsak ott lehetnék és foghatnám a kezed! Hívj, amikor úgy érzed! Szeretlek titeket.”

Órákig nem történt semmi. Lassan a tizedik óránál tartottak, ahogyan számolta, amikor újabb üzenet jött” Tibike halott”.
Azt hitte rosszul lát, talán százszor is elolvasta, de egyre jobban remegett.
Rögtön hívta Orsit, de ő nem vette fel a telefont. Azonnal ment a vezérigazgatóhoz, hogy befejezi a munkát, haza utazik. Főnöke felajánlotta, hogy kibírják nélküle inkább egy hónapig, jöjjön vissza a feleségével, neki is jót fog tenni a változás.
Három nappal később a repülőn ült. Keze, lába lefagyva, azóta nem tudott enni. Orsit nem érte el sem közvetlenül, sem a kórházban.

Hajnalban ért haza. A lakás üres volt, látszott, hogy hirtelen pakoltak össze. Csak a bútorokat, a gyerekszoba berendezését és a saját dolgait találta. Nem tudta mire vélni az egészet. Hívott egy taxit, gyorsan a vonatállomáson volt. Azt érezte, menten megőrül.
Orsi szüleihez tartott. Az állomástól szinte futva tette meg az utat a házig. Alig kapott levegőt, amikor végre megnyomta a csengőt. Percek teltek el, nem történt semmi. Újra megnyomta, újra semmi. Aztán mint egy eszelős, rátenyerelt a gombra. Akkor lassan kinyílt az ajtó, és megjelent kisírt szemű anyósa.
Elmesélte mi történt, hogy Tibikét még a kórházban elvitték. Már nem élt, mire Orsi beért, a halott gyermeket szülte meg. Alig állt a lábán, ahogy beszélt, Péterrel összeölelkezve zokogtak.
Azóta Orsi nem beszélt senkivel sem, egy levelet írt neki, hogy Pétert nem akarja többé látni, és elutazott, hogy egyedül lehessen.

Ő elköszönt, visszament az állomásra, és felült a hazafelé tartó vonatra. Még egy hetet volt itthon de a feleségére nem talált rá. Úgy döntött, tiszteletben tartja kérését, többé nem keresi.
Illetve…
Felkért egy ingatlanost, hogy adja el a házat, amit közben megvettek, hisz imádták. Ez nem tartott sokáig. Mostanában mindenki vidékre költözne, az övék meg jó helyen van, jó árban. A lakás árának nagy részét átutalta Orsi édesanyjának egy levél kíséretében. Ebben megírta, hogy minden évben ott fogja várni a nőt az évfordulójukon, ahol megkérte a kezét. A pénz kisebbik részét pedig saját édesanyjának adta, aztán beletemetkezett a munkába.

 

 

Már nagyon fázott, de még nem akarta feladni. Ebben az évben nem kedvezett az időjárás a folyóparton való várakozáshoz. Néha sétálgatott is, de ma valahogy nem akaródzott szinte megmozdulnia sem. Utolsó esélyként volt ma itt, és egyetlen pillanatot sem akart elveszíteni belőle. Mintha azzal, hogy mereven nézi a stéget, odavarázsolhatná a nőt. A nőt, akit hatodik éve nem látott. A nőt, akit nem tudott kitépni a szívéből, mert kötötte az ígérete.
Éppen ezért döntötte el, hogy a mai lesz az utolsó. Ha ma sem jön el, örökre itthagy mindent.

Szülei házát már meghirdette, édesanyja sajnos múlt télen itthagyta, már nem köti ehhez az országhoz semmi Orsin kívül. Egy új élete van, de még nincs lezárva teljesen a régi.
Tibike halála után rettentő nehéz volt minden egyes nappal megküzdenie, főleg, hogy a szeretett nő nem vett róla tudomást, nem tudta hol van, nem álltak egymás mellett, szíve nem volt hol melegedjen.
Éjjel-nappal dolgozott. Odáig jutott, hogy főnöke társtulajdonossá tette, egy új testvérvállalatot felépítve, ahol ő lett a vezérigazgató. Igazán jó barátok lettek, John rengeteget segített neki Esmiával, a feleségével együtt. Nekik már nagyobb fiuk volt, másik városrészbe járt gimibe. Péter szinte otthon volt náluk.
Az ő lakása úgyis hideg volt, eltett mindent, ami családjára emlékeztette. Csak ezt az egy napot hagyta meg nekik…ezt az egyet, ami ma lehet, hogy végleg eltűnik. Egy könnycsepp jelent meg szeme sarkában. Meglepődött, azt hitte több könnye már nincs is, mert mindet elsírta.
Volt egy-két kapcsolatkezdeménye, de ahogyan komolyra fordult volna, mindegyiket megszakította. Nem érezte becsületesnek, hogy még nyitva a régi élet, s ő újat kezd mellette. Természetesen senkinek nem beszélt a fájdalmáról, John és Esmia voltak egyedül titkának könnyítői. Néha megengedte magának, hogy egy ital kíséretében meséljen nekik a másik életről.

Már kezdett alkonyulni, s ahogyan a nap utolsó sugarait visszaverte a víz, színes ábrák jelentek meg a part menti tájon. Árnyékok nyúltak meg, lettek nagyobbak, vándoroltak arrébb, hogy percekkel később eltűnjenek. Már az erőltetéstől és a széltől is könnyezett a szeme. Ezért először azt is árnyéknak látta, ami nem az volt.

Lassan, alig észrevehetően, egy óvatos léptű, szőke nő közeledett a stéghez. Bizonytalanul nézelődött, mintha keresne valakit vagy valamit, és nem tudná eldönteni, hogy az a jobb, ha megtalálja, vagy az, ha nem.
Nyakát fázósan húzta be kabátjának gallérjába, karját szorosan maga mellett tartva, kezét ökölbe szorítva, zsebében tartotta.
Először megállt a stég mellett, majd mivel senkit nem látott, lassan, nagyon lassan kisétált rá. Megállt a szélén, pont ott. Ott, ahol egykor egy magas, barna férfi letérdelt egy szőke lány elé, hogy feleségül kérje. Akaratlanul is hatalmasat sóhajtott. Nem vette észre, hogy egy ideje valaki figyeli. Valaki, aki nem akart hinni a saját szemének, aki férfi létére hangtalan zokogásban tört ki, amikor ráeszmélt, hogy nem képzelete játszik vele.

Péter nagy nehezen rendezte légzését, megtörölte szemeit, és most egyszerre nem tudta mit tegyen. Rettegett a találkozástól. Mégis, szíve úgy húzta élete nője felé, hogy lábai anélkül indultak el, hogy mire észrevette, már a távolság felét megtette a fák és az alkony takarásában…

Azonban ahogy a stég mellé ért, egy nagy fa mögött megállt. Nézni akarta…nézni őt, amíg csak lehet szabadon, úgy, hogy nem tud róla. Magába szívni minden mozdulatát, minden rezzenését. Szőke, selymes haját borzolta a szél, válla rázkódott. Pár pillanat eltelt, mire rájött, hogy sír. De addigra már hallotta is, ahogyan elcsukló hangon ismételgeti, elkéstem…képtelen volt tovább elviselni kedvese szenvedését, s az utolsó pillanatban ugrott oda ahhoz, hogy még elkaphassa az éppen összecsukló testet.

– Orsolyám, édesem! Ébredj! -paskolgatta meg felesége arcát, miközben ő is alig látott könnyeitől -Nyisd ki a szemed, kérlek, nézz rám! Itt vagyok, szeretlek. Nem késtél el, a karjaimban vagy.
– Bocsáss meg! Mindenért! Azt hittem…azt hittem többet nem látlak. Olyan nagyon féltem.
Szeretném elmondani mi történt. Akkor talán képes leszel rá.
– Nincs miért bocsánatot kérned, soha nem haragudtam. Csak mérhetetlen űrt és fájdalmat okozott a hiányod. Gyere Édesem, üljünk be a kocsiba, anyám háza még pár hétig megvan, használhatom amíg itt vagyok. Menjünk haza.
– Péter! Azt akarom, hogy tudd. Képtelen vagyok tovább visszatartani, el akarom mondani.
Először is, szeretlek. Egyetlen percre nem szűntem meg szeretni téged, nem is volt más azóta. Te vagy a férjem.
Másodszor, Tibike halálába, azt hiszem kicsit beleőrültem.
Nagyon nehezen viseltem az utolsó hónapokat nélküled. Magányosnak, elhagyottnak éreztem magam. Hiába beszéltünk, leveleztünk. Amióta csak nőnek érzem magam, te ott voltál mellettem. Tudom, én mondtam, hogy vállald el. Azt is tudom, csak egy szavamba került volna és visszajössz. Nem akartam a karriered útjába állni, keményen megdolgoztál érte. De egyre depressziósabb lettem, a nap fénypontja a hajnal volt, amikor hívtál. Ezzel töltekeztem egész nap. Aztán jött az a szörnyű nap. Az orvos azt mondta, nem tudják mi történt, egészséges volt, előfordul ilyen. Akkor pedig előjött az összes dühöm, haragom, s amit magam iránt éreztem, azt is rád vetítettem.

Sok idő volt, míg kitisztult a tudatom. A kórházból csak addig jöttem haza, míg összepakoltam a cuccom, és elmentem egy egyetemi csoporttársamhoz az ország másik felébe. Egyszer véletlenül futottam össze vele egy baba boltban. Ők is elveszítették a picit, így megértette mit érzek, segített újrakezdeni. Betársultam a helyi rendelőbe, s a középső nevemet használva praktizáltam.
Megkaptam az üzeneted anyámtól, néha felhívtam, de ők sem tudták hol vagyok. Mire az évfordulónk jött, addigra már jobban voltam, legalábbis annyira, hogy megértsem, mindketten tehetünk arról ami velünk történt, és mégis, egyikőnk sem vétkes benne. Ezért eljöttem. Eljöttem, elbújtam és néztelek. Néztelek messziről, de annyira féltem a visszautasítástól, hogy nem mertem odamenni. Aztán lehajtott fejjel elmentél.

És jöttem a következő, és mindegyik évben, de akkor meg már azt hittem, nem tudnék mit mondani. De minden egyes évben ez a délután tartotta bennem a lelket. Hogy láthatlak…hogy legalább az illatod érezhetem ha már elmentél, hogy leülhetek kicsit oda, ahol előtte te ültél.
-Édesem!
-Cssss! Hadd mondjam el, nem sok van hátra! Minden évben láttam a bizakodást arcodon amikor ideértél, és a csalódott szomorúságot, amikor elmentél. Mégis, egyszerűen képtelen voltam odamenni hozzád.
Ebben az évben végre azt éreztem, visszajött az erőm. Már nem éreztem hibásnak magam Tibike halála miatt, s azt gondoltam, megpróbálom még egyszer. Ha most sem sikerül, többet nem jövök, hiszen te eddig sem tudtad, hogy itt vagyok.
Már zártam a remdelőt, amikor zokogva, karjában egy kiskutyával megjelent egy kislány. Elütötték a legobb barátját, akit ha nem operálok meg azonnal, meghal. Nem tudtam elküldeni, mintha magamat láttam volna benne.
Mire végeztem, már nagyon késő volt, mégis muszáj volt elindulnom, hátha.
Aztán ideértem és sehol nem voltál. Biztos voltam benne, hogy már elmentél, hogy ennyi volt. Azt hittem megszakad a szívem. A többit már tudod…
– Képtelen voltam elmenni. Én is úgy jöttem, hogy ma utoljára. De valami nem engedett el. Már alig láttam, majd megfagytam, mégis még mindig csak álltam és vártam. Aztán meg amikor megláttalak, azt hittem megzavarodtam és a szemem káprázik. Csak a hangod zökkentett ki.

Édes kis feleségem! Menjünk haza! Másra sem vágyom, mint hat év után végre igazán megölelni és érezni a szíved dobbanását! Mert az élteti az én szívemet. A többit meg majd eldöntjük később…

 

A két alak csendesen, kézenfogva sétálgatott a folyóparton. Pontosan egy év telt el. Hűvös, szeles idő volt, akár csak akkor. Ám ők nem fáztak, halkan beszélgettek.

– Tudod, azt hittem már sosem fogok visszajönni ide. De rájöttem, hogy ez egy fontos hely. Mert az elmúlt hét évemnek ezt a délutánját mindig itt töltöttem, ahogyan te is. Örülök, hogy megpróbáltuk kinn, de mégis itt vagyunk. Ha nem lett volna John és Esmia, nem élem túl nélkületek. Azt hiszem Krisz helytáll a cég élén, nekem pedig menni fog innen is, a legfontosabb tárgyalásokat, találkozókat majd úgy intézzük, hogy összekötve kellemest a hasznossal, meglátogatjuk a barátainkat.  Mit szólsz Orsim? Jó lesz így?
– Igen, Péter. Itt vagyunk mi otthon. Csodálatos volt ez az év Johnékkal, sokat segített abban, hogy újra egymásra találjunk. De valahogy nem találtam a helyem. Ahogyan észrevettem, neked is honvágyad volt, jól láthatóan kiült arcodra a boldogság, amikor megérkeztünk. A legszebb feladatot kaptuk most az élettől, s azt hiszem, hogy jók leszünk benne. Édesanyámék is itt vannak, öregecskén, de szeretnek téged nagyon, ajándékok ők nekünk.
-Így van Édesem, egyetértünk ebben is. Valóban, alig vártam, hogy leszálljon a repülő, és itteni levegőt szívhassak. Sok időt töltöttem messze tőletek, a hazámtól, már nem akarok többé nélkülözni. Most minél gyorsabban meg kell találjuk az otthonunkat, hogy aztán végre berendezzünk neked is egy rendelőt. Tudom, hogy nagyon hiányzik. Anyukáéknak ugye nem szóltál végül?
– Nem, dehogy, hiszen megbeszéltük, hogy meglepetés lesz. Olyan nagyon várom már, hogy mit fognak szólni! Gondolom örülni fognak, hogy a kisházban szeretnénk lakni pár hónapot. Édesanya folyton azt mondta, mennyire jó lenne, ha néhány hétre hazajönnénk. Mekkora öröm lesz 🙂 Az elmúlt hét évben már te is többet voltál velem, mint ők.
– Orsim, mit szólnál, ha most nem a szállodába mennénk vissza aludni, hanem csak felkapnánk a cuccainkat és már ma este náluk lennénk?
Még nincs túl késő, ilyenkor a forgalom is kisebb hazafelé.
-Péter, azt hiszem, nagyobb örömöt most nem is szerezhetnél nekünk! Úgy tűnik, végre újra egyenesbe jövünk, igazán új életet kezdhetünk hármasban. Mindig is erről álmodoztam, de Tibike halála óta ez elérhetetlennek tűnt. Azt hittem, én már sosem fogok többé mosolyogni, soha nem tudlak többé átölelni. A sors többet adott, mint amit még valaha is remélni mertem.
-Édes, drága kis feleségem! Mindennél többet ér, hogy mosolyt látok az arcodon, hogy este veled alhatok el, reggel melletted ébredhetek.
Ennél én sem mertem már többet remélni.
Az, hogy Isten ezek után még elküldte hozzánk Tomikát is, az a legszebb álmaimat is felülmúlta. Add is ide, kicsit én is vinném magamhoz ölelve, hadd érezzem a finom babaillatát!

Finoman elvette kisfiát feleségétől, nehogy az felébredjen édes álmából, magához szorította, majd újra megfogva asszonya kezét, elindultak immár hármasban, új életük felé ❤

Vége.

 

B-N. E.

Képek forrása: www.pixabay.com