Pár évvel ezelőtt kezdődött a látszatéletek kora. Hogy mit értek ezen?
Igen, pontosan azt…már millióan megírták előttem, hogy persze, hogy nem teszünk fel kisírt szemű képeket veszekedés után, nem látszik a fotón, hogy a gyerekcuccok szanaszéjjel vannak, rendetlen a lakás, nehogy megtudja bárki is, hogy mi is Élünk. Mert azt életbe bizony beletartozik az is, hogy néha összerúgjuk a port, ha nem egyezik a véleményünk, mert nem lehet mindig, mindenki kipihent, hogy pontosan úgy válaszoljon, ahogyan azt kellene, hogy a másiknak biztosan ne tapintson érzékeny pontjára, ne fájjon. Aztán szó szót követ és kész a vita, netán össze is vesznek a felek.
Aztán szerintem nem tudunk mindig, mindenhol csillogó villogó rendet tartani, főleg, ha van egy-két gyerek is a családban, de ha még egy négylábú is, akkor pláne.
Olyan nincs, hogy sosincs valami gikszer, valami hoppá kiömlött., vagy szétdobálta a gyerek.
Azt gondolom, ahol mindig, mindenhol, minden rendben van, ott én elkezdek gyanakodni. Ahol állandóan felhőtlen a boldogság, állandó nyaralás van, a gyerek mindig kitűnő tanuló, aki sosem foltozza össze a ruháját, anya mindig fantasztikusakat főz, mos, takarít, edzésre jár, meditál és még szépséges is, apa mosolyogva ér haza a munkából, ölbe kapja kisfiát, miután megsimizte lábához dörgölődő kiskutyáját, megcsókolja gyönyörű feleségét, vacsora előtt elmegy futni a kutyával, hogy azután még játsszon a gyerekkel, s még elalvás előtt teljesítse házastársi kötelezettségét, hogy aztán reggel boldogan, kipihenten ébredjen, na ott…na ott szerintem nem stimmel valami.
Persze ez eltúlzott és sarkított példa, de túl sok hasonlót láttam, tapasztaltam már. És bizony, nem véletlenül gyanakodom. Nem azért, mert lehetetlen ez a felállás, vagy mert nem tudom elképzelni a szituációt, vagy mert én még nem éltem meg ilyen csodát. Azért, mert emberek vagyunk. Esendőek, különböző tulajdonságokkal, különböző gondolkodással, neveltetéssel. Ahol óhatatlanul vannak nézeteltérések, gondok, problémák. Mert tévedés ne essék, gondok és megoldandó problémák mindenhol vannak, akár egyedül van, akár párban, akár szegény, akár gazdag.
Mégis igyekszünk a tökéletességet mutatni magunkról, mert azt látjuk, hogy a szomszédasszony, a Tercsi meg a Klári is, a Pityu és a Laci is, a gyerek tanárnője és a férj főnöke is, és így tovább…egy idő után, már nem is tudjuk, kik is vagyunk mi, kinek az életét is éljük…hogy vajon ébren is álmodunk, vagy ez itt a mi, saját közegünk.
Tudom, vannak olyan párok, ismerek többet is, akiknek az élete hasonlít a példámhoz. Ám azok legkevésbé sem a fácsén, vagy az instán élik az életüket. Persze, tudatnak magukról, de inkább elmennek a haverokkal sörözni, barátokkal társasozni vagy beszélgetni, filmezni valamelyik család nappalijában, élik a saját életüket.
Félreértés ne essék, teljesen rendben van, ha valaki oszt meg magáról, a családról képet, posztol, stb. Én is megteszem. Sok régi baráttal, ismerőssel, vendégemmel tartom itt a kapcsolatot. Jó érzés látni a mosolyokat, az éppen megszületett babát, tudni, hogy általános iskolai osztálytársam hová költözött.
Ám sok esetben tudom, hogy bizony nagy problémák, gondok, veszekedések, vagy súlyosabb dolgok is vannak a mosolyok mögött. De az emberek szégyellik a problémákat. Én sem vagyok híve a panaszkodásnak, ám annak igenis, hogy ha kell, mondjuk el barátnak, ismerősnek, rokonnak, hogy segítségre van szükségünk! Kérjünk segítséget, ha úgy érezzük, nem bírjuk tovább! A látszatéletek mögött komoly depressziók, pánikok, görcsök, lila foltok is lehetnek.
Amikor valaki nagyon bizonygatja, hogy mennyire boldog, milyen jól érzi magát, tegyünk fel kérdéseket. Pikk-pakk észre lehet venni, és rá lehet kérdezni, hogy tudunk-e segíteni, mit tehetünk érte.
Vállaljuk fel végre önmagunkat, a saját életünket! Másét nem tudjuk élni, mi lenne, ha a sajátunkat tennénk jobbá, működékenyebbé?
Próbáljuk meg! Nem kell mindennek, mindenkinek tökéletesnek lennie. Elég, ha számunkra az 🙂
