Csak állt, és morzsolgatta a még kezében lévő földet. Amerre csak nézett, égett, felperzselt föld, üres, egy-egy még forróságot tűrő hüllő elpusztult tetemével megtört látóhatár. Rettenetesen érezte magát.
Emlékezett és sajgott a szíve.
Sajgott a jobblétre szenderült állatok miatt, sajgott az elmúlt évtizedek, századok, évmilliók miatt és sajgott a Föld miatt.
Vérzett a csodálatos helyért amelyre nem vigyáztak. Ahol lassan elviselhetetlen lett az élet, hiszen mindennaposak lettek az olthatatlan tüzek, a valaha volt termőtalaj kirepedezve, elsivatagosodva könyörgött innivalóért. A hőmérő higanyszála már nem ritkán 50 fok fölött mutatott. Az erdők írtása következtében kiszáradt a talaj, megritkultak az esős napok. Megritkultak? Idővel teljesen elmaradtak. Kiszáradt az aljnövényzet, eltüntek a rétek, legelők. Sivatag lett mindennek a helyén.
Amíg volt, a vizet medencézésre, pancsolásra, locsolásra használták. Na nem a veteményest, hanem a gyepet locsolták vele.
Voltak páran, tán maroknyian kiket fel tudott ébreszteni…akik megpróbálták figyelmeztetni a többieket, de hangjuk elveszett a meleg széllel. Kérték őket, ne vágják alacsonyra a füvet, hadd tartsa meg a hajnali nedvességet. Akkor nem kell locsolni. Hadd adjon otthont a hasznos rovaroknak, méheknek, akik elvégzik a beporzást. Süket fülekre talált. Kérték, tartsák meg a bokrokat, az ősfákat, de a térkövek fontosabbak voltak. Kérték, fejezzék be a környezetszennyezést, de a kényelem erősebb volt.
Aztán elkezdődött…
„Ha kifizetem, jogom van hozzá!” -mondták sokan. De hiába gondolták így. Először csak eltünedezett az éltető nedű. Esténként, locsolóidőben. Aztán már rendszeressé vált havi szinten, a medencék töltésekor. Majd eljött az idő, amikor napokra eltűnt. Az emberek felháborodtak.
Az „okosak” először azt mondták, a csatornahálózat javítása miatt van. Aztán ráfogták az aszályra. De odáig már nem terjedt a figyelmük, hogy az mitől következett be.
Jöttek az egyre nagyobb legelő-és erdőtüzek. Számlálhatatlanul sok egyed és faj pusztult bele a víznélküliségbe, az egyre forróbb éghajlatba, az élelemhiányba.
Akik, amik életben maradtak, kezdtek átalakulni. Egyre szikárabbak, soványabbak lettek a mezei emlősök. Kevesebbet repültek a madarak, így csökevényesedni kezdtek a szárnyaik, erősödni a lábaik, vastagodni a csőreik. Az erdők állatai szinte mind kipusztultak, hisz élelem nélkül maradtak..
A háziállatok is megritkultak, ha lehet így mondani. Az élelemhiány elért mindenkit és mindent. Először csak ők nem tudtak enni, majd az őket elfogyasztó emberek sem. Pár szárazságtűrő növényt még termesztettek vidéken, de a városi lakosságot is és önmagukat is ellátni már nem sikerült. Az országok közötti export-import rég leállt, mert hozni-vinni már nem volt mit, elfogyott a tékozlás miatt. Lassan a takarékosabb országok is kiürültek, a természeti kincsek elapadtak.
Nem volt elég a túlszaporodott, pazarló embereknek a még meglévő élelem. Hiszen kételkedő és „nekem jár” típusú állampolgárok mindenhol voltak. Akik azt hitték, a pénzükkel mindent megvehetnek. Csakhogy egy idő után már nem volt kitől.
Azt gondolták, a harmadik világbeli életet sosem fogják megtapasztalni…nagyarcúak voltak és fennhéjázók. Már nincs, aki megtehetné, hiszen az éhinség, a lázadások, betörések, gyilkosságok megtették hatásukat a forróság és vízhiány mellett.
Szép lassan kihalt az emberiség…
A bolygó kopár, felperzselt…a tengerek, óceánok kis tavakká zsugorodtak, az állatvilág eltűnt belőlük…
Hmm…Csak állt és nézte a kezében elporladó, ujjai között kihulló földet. Nem volt megfelő angyala ennek a helynek, nem végezte jól a munkáját. Pedig úgy igyekezett. Szomorú és dühös volt, hogy nem sikerült. De talán…talán még nem késő ezt a gyönyörű bolygót feléleszteni. Talán egy új, emberek nélküli jövő még elképzelhető…s ezzel a gondolattal, reménnyel szívében elindult, hogy találkozzon a mindenek Teremtőjével, hogy kegyelmet kérjen.