Kajla hazatér

Kajla…

Olyan friss volt minden. Csak szaladt a réten, és élvezte minden pillanatát. Teli szájjal vigyorgott. Imádta, ahogy a fűszálak hozzáérnek, majd elhajlanak lábai körül. Ahogyan egymás után újabb és újabb szagok csapták meg orrát, kúsztak fel testébe érzékei mentén. Még sosem járt erre. Egészen új és izgató volt minden.

És a hangok! Na az meg aztán maga a mennyország. Mindenféle hang ütötte meg füleit. Volt közöttük sok sok erdei madár csivitelése, őzek, vaddisznók hangjai. Fák levelének surrogása, az avar reccsenése apró vagy nagyobb talpak alatt, fürge dobogása futó patáknak. Bár nem nagyon tudta, melyik hang kihez és mihez tartozik, ahogyan a szagokat sem ismerte, mégis örült nekik.

Számára ez az egész a szabadságot jelentette. Azt az érzést, amit egészen kölyökkorában elvettek tőle. Amikor elhurcolták anya mellől a kétlábúak és ketrecbe zárták. Aztán naponta kétszer koncot dobtak neki és mindenféle dolgot vártak tőle. Olyanokat, amiről nem is tudta micsodák, de ha nem úgy viselkedett, ahogyan nekik tetszett, akkor bizony megismerkedhetett közelebbről is a cipőjük talpával.

Aztán sokszor bevitték egy nagyobb ketrecbe, ahol több is volt a saját fajtájából. Marakodtak…életre-halálra. Őt is bevitték, eleinte nagyon félt. Aztán gyorsan rájött, hogy a félelem itt nem létezhet. Először csak védekezett, de az nem volt elég nekik. Ha nem volt győztes, mindkettejükkel kegyetlenül elbántak. Látta a többieknél, hogy mindig CSAK egy maradhat. Ha túl akarta élni, már nem volt elég a védekezés.

Teste csodálatosan széppé, szabályossá fejlődött, ereje megsokszorozódott. A kedves, bújós kölyök vad, őrjöngő vadállattá, óvatlan kezekben veszélyes fegyverré vált. Egyetlen kétlábút tűrt meg maga körül. Ő is fiatal volt még, s mindig volt hozzá egy-két kedves szava, amikor éjszakánként belopódzott hozzájuk.

Maga sem tudta miért jár oda, hiszen gyűlölte látni a sok sérülést, halált, érezni a genny és vér szagát. Mégis…minden éjjel odament és beszélt hozzájuk. Annak a csodálatos ezüstnek pedig nem tudott szabadulni a tekintetétől. Megígérte neki, segít rajta. Tudta, ő többre hivatott.

Múlt éjjel érkezett el az idő. Testén lüktettek az előző és friss harcok sebei. Érezte, már nehezen bírja. Amikor a kétlábú bejött, ennivalót is hozott. Nem sokat, de arra elég volt a vízzel együtt, hogy teste új erőre kapjon. Óvatosan közelített, kézfejét odadugva rácsaihoz, hogy érezze a szagát. Aztán amikor ő szűkölve közelebb kúszott, az élelem is megjelent a kezében. S aztán nagyon finom, óvatos érintéssel végigsimított nagy, busa fején. Olyan finom volt…Nem érzett félelmet rajta, kölcsönös bizalmat inkább.

Kinyitotta az ajtót, s azt mondta, ennyi amit tehet érte, menjen…

Ő pedig ránézett először kérdőn, majd futásnak eredt, a kert végéből pedig újra visszafordult, tekintetük egybefonódott…

Nem sokáig élvezhette a szabadságot. Hamarosan észrevették őt a mező mellett el-elhaladó emberek. Elég feltűnő volt nagyságra, kinézetre is, és hát valljuk be, a folyamatos vicsorgás, morgás sem segített a dolgán.

Eleinte mindig összerezzent, amikor embereket hallott közeledni. Félt, hogy utána jöttek, kínzói keresik. Ezért barátságtalan volt mindenkivel.

S hát az éhség és szomjúság is rettentően kínozta. Elkapott egy-egy gyíkot, mezei rágcsálót, a hajnali harmatot is lenyalogatta a fűszálakról, de megtermett testének ez kevés volt, egyre soványabb lett.

Néhány nap múlva egy emberpárra lett figyelmes. Ezek minden nap jöttek. Először csak megkeresték őt, leültek a közelében és beszélgettek.

– Mintha én itt sem lennék…- dohogott magában. Nem vettek tudomást róla, és ez egyre jobban bosszantotta.

Tegnap reggel, amikor leültek, kicsit közelebb ment, hogy jobban érezze a szagukat.

Ők odafordultak hozzá, és rámosolyogtak. Beszéltek hozzá, lágy, kedves szavakkal. Néha még kivillantotta fogait, de utóbb már megfeledkezett arról is.

Olyan jó volt mellettük ülni, és hallgatni, ahogyan beszélgetnek, érezni a nyugalom szagát.

Mielőtt elmentek volna, kinyújtották a kezüket felé. Pont úgy, mint az a másik kétlábú. Jószagú volt, tetszett neki.

Ma reggel már alig tudta kivárni, hogy megérkezzenek. Az Ő emberei.

Lassan, de izgatottan ment oda hozzájuk, s ők újra kedvesen, lágyan beszéltek hozzá, olyan jól esett a szívének.

Megint nyújtották a kezüket…hmmm…és…valami más is volt ott…

De régen érezte élelem szagát! Kicsit gyanakodott, de gyomra sürgetése és mohósága legyőzte óvatosságát. Gyorsan kikapta a kétlábú kezéből az ennivalót, és befalta. Újabb adagot tettek elé. Rájött, hogy nem kell tartania tőlük. Nem túl sokat adtak, de friss vizet is kapott egy tálban, és úgy érezte magát, mint aki rögtön kipukkad.

Az élelmet adó kéz előbb puhán, finoman, majd egyre határozottabban kezdte vakargatni füle tövét. Jaj de jól esett! Szinte elolvadt nagy teste a simogatás súlya alatt…

Aztán az egyik embere felállt, elővett megint egy falatkát és játszani hívta.

– Gyere kicsim, fussál! Gyere Drágaságom, játsszunk egyet!

És ő boldogan tett eleget a kérésnek. Azt mondták, az egyik füle kissé megtépázott, furán is áll, ezért Kajlának fogják szólítani.

– Mit bánom én, hogy hívnak, ha nem büdös dögnek, átkozott rohadéknak!

Gondolta magában, és vigyorogva rohangált velük.

Olyan boldog volt! Csodásan érezte magát, már hempergett, csóvált, hangosan csaholt örömében. Azt is megengedte, hogy kötelet tegyenek a nyakára, és követte őket. Hiszen ezek az Ő kétlábúi, akik szeretik, és enni adnak neki.

Az Ő emberei. Boldogan ült be melléjük a kocsiba, ahol az egyik kedvesen ölébe vette fejét és addig simogatta, míg elszenderedett…

Elég hosszan szendergett, amikor megállt az autó. Egy fura szagú házba vitték, ahol több kétlábú is jött-ment, és mindegyik ugyan olyan ruhában volt. Kivéve azokat, akik összezsúfolva ültek négylábúikkal egy szobában.

Ahogy körülnézett, rögtön morogni kezdett, hiszen erre volt képezve…

Akkor meglátta őt…azt a gyönyörű, hosszúszőrű, barnaszemű szukát. Uhn, a nyála majd elcsordult.

Mindeközben az emberei húzták be egy másik szobába, ahol több ilyen fura ruhás, fura szagú is volt.

– Hmm…nem bízom bennetek! Mit akartok? Miért tesztek ide fel?

Fúj, de büdös, hapciii! Hagyjatok már! Juj, ez fáj! Auuuuu! Grrrr, ne nyúlj hozzám többet, mert megbánod!

– Jól van Kajlám, nyugodj meg! Minden rendben van, doktor bácsi segít nekünk, hogy gyorsabban meggyógyuljanak a sebeid, meg biztosan jól legyél!

– Grr…vauuuu! Engedj eeeel! Auuuuu!

– Jól van Kicsim, ügyes voltál! Most megyünk, hogy ki tudd pihenni magad.

– Na jó, nem is volt olyan szörnyű, megbocsátok! – gondolta magában, és olyan peckesen lépett ki a szobából, ahogy csak tudott. Kihúzta magát, hiszen mégsem láthatja az a kis édes, hogy ő gyáva!

– De hol van? Hová lett? Elment…anélkül, hogy megszagolhattam volna a kis testét…ahhh…

Nehezen, de eljutottak a kocsihoz. Kajla már otthonosan ült be a hátsó ülésre, mintha mindig is így közlekedett volna. Egy nagy ház előtt álltak meg, ahol hatalmas fák voltak, és a kapuban egy másik fajtárs álldogált, láthatóan már nagyon várta őket.

– Kajla, ő itt Nordon. Ő nagyon várt téged, nem ellenség. A testvéred lesz amíg itt laksz.

– Amíg itt lakook? Várjunk csak, mit jelent ez? És miért van itt ez a behemót? Na jól van, majd megbeszéljük később.

Szia Nordon! Jó szagod van.

– Gyere haver, megmutatom a házat!

Nordon mellett ott volt még Szinva, a folyton törleszkedő másik négylábú. Azt mondták, ő egy macska. Olyan fura zúgó hangja volt, ahogyan dörzsölte a fejét Kajlához. Vicces…gondolta magában.

Nagyokat hancúroztak ötösben, mert Nordon és Szinva is ment velük a rétre, ahol labdáztak, gyíkokat kergettek.Fel sem tűnt, hogy sajgó szíve már megnyugodott, nem rezzen össze minden zajra.

Észrevétlen telt el egy év, lett újra tavasz.

Egyik reggel azt mondták neki, délután meglepetést hoznak, jön az igazi gazdija.

– Igazi gazdi? Milyen lehet az?

De nem tudott sokat gondolkodni rajta, hiszen annyi kaland volt még az udvaron, ami mind rá várt.

Délután ismeretlen férfi szállt ki saját kétlábúja mellett az autóból. A szél mégis ismerős szagot hozott felé, amely régi emlékeket élesztett fel benne. Gyomra görcsbe rándult, szinte remegő lábakkal oldalgott el a ház sarkáig. Addigra a férfi is beért az udvarra.

Leguggolt mellé, óvatosan kinyújtotta kézfejét, úgy mint akkor…Kajla megérezte a szagot. Felemelte fejét, a két tekintet összefonódott… mint régen. Kedves, ismerős hang szólalt meg.

– Hát itt vagy…milyen régóta kereslek. Végre megtaláltalak. Ne haragudj rám, kérlek! Tudtam, hogy te különleges vagy. Sokáig tartott, de többé egyik sem bánt több állatot! Mindegyik megfizet érte.

Mondd, lehetek a társad a továbbiakban? Van kedved velem és a családommal élni? Engeded, hogy szeressünk, gondodat viseljük?

Kajla felemelte nagy, buflák fejét, megnyalta a kezet, mely leheletfinoman végigsimított rajta, majd szorosan odabújt a férfihoz.

Ezzel jelezte, hogy mindent megértett, más vágya sincs, mint vele menni.

Gyorsan búcsút vett Nordontól, Szinvától. Két ideiglenes befogadója megvakargatta füle tövét, megpuszilgatták, ő pedig enyhén remegő lábakkal, izgatottan, de vigyorogva indult az Ő igazi emberével, saját gazdájával egy új élet felé.

Tudta, biztos volt benne, hogy egymás szívében végre megpihenhetnek

Vége