Mindig azt hiszem, hogy nem tudok miről írni. Aztán elkezdem, majd abba sem tudom hagyni.
Sokszor hallottam, olvastam az elmúlt napokban ezt a mondatot: „Nem az én háborúm, nincs közöm hozzá.”
Hogyan magyarázhatnám el, hogy nagyon is van?
Mindenhez közünk van, ami a világunkban zajlik. Az, hogy homokba dugjuk a fejünket, az nem segít. Mindegy, hogy a szomszédban van, vagy a bolygó túloldalán. Egyetlen élet is sok, amely értelmetlenül múlik el, mások kedvének kiszolgáltatva.
Ez a háború most itt zajlik a szomszédban. De ez független attól, hogy miképpen gondolunk rá. Ha segíteni akarsz, akkor tedd azt! Küldj adományt, pénzt, energiát, menj önkéntesnek, imádkozz, mantrázz, tisztíts, amire kèpes vagy, tedd, ami épp tőled telik!
Vagy ne tegyél semmit! De a tagadással csak erősíted azt, ami már úgyis erősebb és nagyobb annál, ami elviselhető bárki számára. Egy háborúban rövid időn belül is, de hosszútávon mindenki veszít. Az, hogy fizikailag közel vagy messzebb van, nem veszi el tőlünk a felelősséget. Nem mondhatjuk, hogy nincs közünk hozzá. Minden körbeér. Főleg ebben a korban, ezekkel a politikai, gazdasági, mindenféle összefonódásokkal.
Ráadásul emberek vagyunk. Mindannyian. Nincs én testvérem, te testvéred. Egy faj. Amely szándékosan, gyűlölködve írtja egymást. Amikor azt mondom, nincs közöm hozzá, ezt tagadom meg. Hogy ember vagyok.
S ezzel erősítem a konfliktust, a háborút, a problémákat. Hogy nem ismerem el, hogy te is ember vagy. A testvérem…